Rosszul vagyok, hánynom kell,

Szorongok, izzadok, s a torkom remegve nyel.

Bedagadt, ezért alig megy le a nyál,

A szívem ott dobog, alig engedi tovább.

Tördelem ujjaimat, remeg az egész testem,

Most, itt és hirtelen történik ez velem.

Szorongás, ez az érzés fárasztó és nehéz,

Ha nem érzed, távolinak tűnik az egész.

De most itt vagyok, a hasam görcsöl,

Mondják már ki! Hergelem magam, elfáradok a dühtől.

Legyek már túl rajta, mert az idegeim nem bírják,

Addig feszülnek, míg szétrobbanok… nem bírom már.

Felrobbanok belülről, szétszakadok kívülről,

A feszültség jele jelenik meg arcomon, mit várjak ettől?

„Mondd már, mondd már!” csak ülök, s nézek,

Vajon bekövetkezik az ellenkezője annak, amit remélek?

Húzzák az agyam, kész vagyok teljesen,

Legyen már vége, mert meghalok helyben.

Csak essek túl rajta, az se számít, ha rossz lesz,

Megkönnyebbülést érzek majd, s talán a bánat hege lelkemen ott lesz.

Nagyon utálom ezt, az izgatottságot,

Ha kéne választani, a dicső halált választanám most.

De azért kíváncsi vagyok, mi lesz a vége,

Örülni fogok, vagy a bánat felemészt élve?