Tyrael
2006.05.01. 21:30
a Giorigo Perlasca 10.C osztályának rém unalmas óráin jött létre ez a mű:)
Írták: Zsuzsó, Nikki,Dyna (a jelölések a szövegben is benne vannak, így lehet látni, hogy ki melyik részt írta!)
Tyrael
Akkoriban másodéves voltam és elég magányos. Sokszor feketében jártam, mert ez a szín illett legjobban a lelki világomhoz. Mindig metal zenét hallgattam és rémtörténeteket olvastam. Mindenki bogarasnak tartott és ebből adódóan nem is voltam túl sok baráttal megáldva. Két legjobb haverommal, Jane-nel és Michael-lel sokmindenben küldönbözünk, sőt... teljesen más egyéniségek vagyunk, de mégis talán pont ez tart minket össze. Jane-nek csak a bulizáson meg a pasizáson jár az esze, míg Michael a számítógépes játékokért rajong.
Szünetekben gyakran az iskolaudvaron ücsörögve álmodoztunk. Velünk szemben pedig a B. épület misztikus ablakai ráccsal megerősítve. Azért volt olyan misztikus, mert senki sem tudta, hogy mi van odabent. Valószínüleg az alagsor egyik része, de még nem találkoztam senkivel, aki járt volna odalent, vagy tudná, hogy miféle titkok lappangnak az alapzat mélyén. Hallottam néhány pletykát különös árnyékokról, leselkedő vörös szempárról az ablak mögül, de magam soha nem tapasztaltam ilyesmit. Egyszer ugyan láttam egy több lakattal lezárt, vagstag tölgyfaajtót a kazánház mögött, de arról még az oly rendes és barátságos öreg gondnokunk sem igen tudott beszélni, vagy nem is akart. Aki egyébiránt a borzalmak előtt vonult nyugdíjba. Új gondnokot kaptunk, egy gusztustalan újoncot, bizonyos Edgart, aki épp akkor ismerkedett az épülettel. Az ajtóról pedig elfelejtettek szólni neki...
Április 7. Ugyanolyan unalmas pénteknek ígérkezett, mint a többi. Ilyenkor minden épeszű ember bulizott, szokás szerint csak én voltam otthon. Este kilenc tájban Michael felhívott, hogy azonnal menjek a titkos helyünkre. Magamra kaptam szokásos fekete hacukám, amivel elképesztő módon képes voltam beleolvadni az éjszakába. A szüleim már a hálójukban tévéztek, így feltűnés nélkül eljöhettem. Átvágtam a modern bevásárlóközpontok között az óvárosi részbe, ahol az iskola és a titkos helyünk volt. Miközben átvágtam a rozoga és öreg köhídon, amely a két városrészt kötötte össze, az a furcsa gondolat jutott eszembe, hogy néhány épület már az emberek előtt itt volt. Mikor megérkeztem a vasúti sinektől nem messze fekvő régi kriptába, a többiek már messziről lihegve elém rohantak, mondván, hogy nem fogom elhinni, mi történt.
-Edgar eltűnt.
-Király! Dee... ki az az Edgar? - kérdeztem gúnyolódva.
-Szerinted?! A gondnok! - válaszolták helyettem.
-Jaa... De mi közünk nekünk hozzá, hogy eltűnt?
-Jane látta, hogy a lelakatolt ajtó körül sétál... - üvöltötte Mike.
Jane közben idegesen bólogatott.
-Hmm... egyre jobban kezdi felkelteni az érdeklődésemet...
Biztos valami titok lappang az ajtó mögött... Nincs kedvetek nyomozni? - feleltem végül.
-Szerintem nem kéne erőltetni a dolgot... - erősködött Michael.
-Hát jó...akkor majd egyedül megyek... - mondtam könnyedén.
-Nem!!! - vágott közbe az eddig szűk szavú Jane. - Michael te is jössz! Nem lehetsz ennyire gyáva!
-De igenis lehetek... Csak... csak nincs kedvem nekem is eltűnni, mint a gondnok! És ha meghalt?! Már nem tehetünk érte semit!
-Mi nem akarunk rajta segíteni... csak megnézzük, hogy mi van az ajtó mögött! - erősködtem.
Michael erre már nem tudott mit mondani.
-Helyes... én is így gondoltam. - hadartam ellent nem tűrő hangon.
Elindultunk a suli felé. Mikor odaértünk, arcunkra fagyott a rémület, ugyanis a tölgyfaajtó darabjaira volt törve.
-Biztos vagy benne, hogy be akarsz menni?Könyörgök gondold meg!Legalább nappalmenjünk! - rémüldözött Mike.
-Nem. Most megyünk. Reggelre észre venné más.Gyerünk.
Én mentem előre, utánam Michael és Jane. Szerencsére Jane felkészült volt és hozott két zseblámpát.
Az ajtón belépve egy folyosón találtuk magunkat. Dohos volt a levegő. Furcsa mód előttünk néhány helyen már felkavarodott a vastag porréteg, ami a padlón volt. Körülbelül 20 métert mehettünk, mikor egy elágazáshoz értünk. Az egyik út lefelé, egy rozoga lépcsőn vezetett, a második meg egyenesen. A lépcsőt inkább nem kockéztattuk meg, így hát elindultunk egyenesen. Egy idő után lábnyomokat vettünk észre a porban. Az út kezdett szűkülni és végül egy fallal lezárt folyosón lyukadtunk ki. A falon volt egy rés, de valahogy egyikünknek sem volt kedve benézni rajta. Megfogtam és tapogatózni kezdtem, hátha valahol találok egy meglazult részt, amit be tudunk omlasztani. Ahogy megérintettem a falat, belém nyilalt valami és víziók jelentek meg. Az emberekből ítélve, akiket láttam, a középkorba csöppenhettem. Egy véres kezű férfi állt elöttem. Mindenki rohant előle. Nem igazán értettem, hogy miért, de végül egy nő, akit üldözött, valami valami véreskezű Edgarnak nevezte. Aztán eszembe jutott, hogy egyszer hallottam egy pletykát, egy férfiról, aki több mint 400 embert ölt meg, és őt is Edgarnak hívták. De még mielőtt jobban elgondolkozhattam volna a látottakon, máris a jelenben találtam magam. A többiek nem látták a meglepődést és a félelmet az arcomon, hiszen végig mögöttem álltak.
-Na? Találtál valamit?
-Mi? Ja... nem...
Már indulni akartunk, amint hörgéseket hallottunk a fal mögül. Megfordultunk és egy vörösen izzó szempárt láttunk, amint minket néz a résen át. Mintha puskából lőttek volna ki, rohanni kezdtünk. Úgy éreztem, mintha a vörös szempár tulajdonosa ott lihegne a hátam mögött. A következő pillanatban két berátomba ütköztem. Beomlott a kijárat.
-Ne pánikolj Michael! - szólt Jane.
Látszott, hogy a srác rögtön elájul. Hirtelen fenyegető, egyre erősödő morgást hallottunk.
-Most már pánikba eshetek?
-Először várd meg, amig én esek pánikba... oké, most már pánikba eshetsz. - kiabálta Jane Michael arcába.
-Nyugodjatok le! Nem lesz semmi baj! - szóltam rájuk idegesen.
-Nem lesz?! - hisztizett Michael. - Persze, hogy nem lesz, hiszen már van! És ez mind miattav van Xera!
Miattam?!... ti hívtatok ide! De szerintem most nem ezzel kéne pocsékolni az időt Inkább segítsetek pakolni a köveket!
-Tudtam, hogy nem kellett volna... - siránkozott Mike.
-Ne nyavajogj! Pakolj!!! - kiáltottam fenyegető hangon.
Pakoltuk a köveket vay jó 10 percig. Sikerült továb jutni... kb. 5 lépés után Michael felkiáltott, majd eltűnt.
-Michael! Nem esett bajod? - kiabált Jane.
-Azt hiszem eltört a láéban! - szólt a kétségbeesett válasz.
-Nézd Jane! Ez annak a rozoga lépcsőnek a maradványa! - kiáltottam.
-Lemegyek érted! - szólj Jane és már mászott is lefelé.
Eközben a morgás egyre közelebbről hallatszott. Már csak 10 méterre lehetett. Megcsapta orrunkat a halál bűze. Édeskés, rothadó. Mintha a morgás tulajdonosa kitáltotta volna hatalmas száját.
-Most mihez kezdjünk? - szólt remegő hangon Jane.-Siessünk!
Először Jane mászott le, hogy segítsen Michaelnek. Utolsónak én mentem. Már madjnem lent volnam, amikor beszorult a lábam. A valami már fölöttem állt. Sötét volt, de a lényben a gondnokot véltem látni. Teljesen kivetkőzött önmagából. Ruhái agyon voltak szaggatva, szemei vörösek voltk, testét pedig vércsíkok borították. De nem ez volt a legijesztőbb... A kezében egy vörös tőr volt. Vörös szemei felizzottak, ahogy meglátott.
-Mary... - szólt halkan, s jéghideg, hosszú ujjai a csuklómra kulcsolódtak.
-Mi?! Engedjen el! Hallja??? - kiáltottam.
De hiába. Szerencsére volt nálam gázspray és sikerült jól szembe spriccelni vele.
Megtántorodott, s nekem így maradt időm arra, hogy segítsek Jannenek elhurcolni Michaelt a lépcső alatti folyosón.
-Ez meleg volt!
-Hát az! Gyerünk, menjünk tovább...
A folyosó hármunknak szűk volt, ezért én mentem előre és Jane hátul hozta Michaelt.
-Hideg van! - szólt Jane.
-Ezt vehetjük jó jelnek? - kérdezte Michael.
-Attól függ... vagy egyre lejebb megyünk, vagy kifelé innen.
Hirtelen egy olyan helyen találtuk magunkat, mintha egy régi városhoz értünk volna.
-Na, ez meg hogy került ide?
-Kezd sok lenni a kérdés! - vicsorgott Jane.
Sietni kéne! Mike egyre rosszabbul néz ki. - mondtam ingerülten.
Ekkor velün k szemben megjelent egy alak...
-Hát ez meg ki a fene?
Különös ember volt. Feje csupa vér volt, hátán két kiálló szárnyképződmény leégett töve.
-Most már tényleg elegem van a fura fazonokból! - dühöngött nyögdösve Michael.
Fura érzés fogoott el minket. Tudtuk, hogy reszketnünk kéne a félelemtől, de nem féltünk. Valami különös megnyugvás lett urrá rajtunk a lény láttán.
-Tyrael vagyok. - szólt kellemes, mély hangon. - És ez a város az én börtönöm.
-Hogy kerültél ide? - kérdeztem.
-Engem nem ez érdekel, hanem az, hogy ki az az ürge, aki a nyomunkban van! - szólt Michael.
-Hosszú történet...
-Nem baj. Ahogy elnézem, van elég időnk. - szólt gúnyosan Jane.
-Hát jó... - fogott bele a monológjába a különös idegen.
-Az egész pont 400 éve kezdődött. Ez a város volt az istenek, a szentek városa. Úgy is hívták Midian. Mint látjátok, már csak romok maradtak. Pedig egykor égbeszökő tornyok és paloták uralták, fényűző gazdagságban.
-Mi történt? - kérdezte Jane.
-Eltemette magát a város.
Jane és Michael őszinte csodálkozására nem a jóképű, sármos Tyraeltől szólt a felelet, hanem tőlem.
-Te...te jártál már itt? - kérdezték hülyedezve.
-Igen. Minden este... álmomban.
-És P is tud erről a helyről? - kérdezte vonakodva Mike.
-Tényleg... - kiáltott fel Jane. - téged ismer... de nem az igazi neveden! - az angyalhoz fordulva folytatta. - Marynek nevezte az a vörös szemű Edgar!
Tyraelnek elkerekedtek a szemei, és térdre borult előttem, majd hajlongani kezdett, mint valami idióta.
Néztem rá, mint egy hülyére.
-Már ne haragudj, de jól érzed magad? Vagy fáj a derekad?
-Nem... nem, jól vagyok. Csak soha nem gondoltam volna, hogy láthatom még... valaha.
-Te nem vagy ép.
Az angyal átkulcsolta karjaival a lábamat és mikor megérintettem, különös érzés nyilalt belém és emlékek sora követte egymást képzeletbeli szemeim előtt.
A tükörben megláttam egy nőt, mögötte Tyraellel. Tudtam, hogy én vagyok, de olyan lehetetlennek tűnt.
Az angyal könyörgésére tértem magamhoz.
-Mary, kérlek ne hagyj itt! A sors új lehetőséget kínált fel nekünk! Ha mégegyszer itt hagysz, azt nem élem túl! Kérlek...
-Hát... nem is tudom... - hánykolódtak ide-oda az emlékek az agyamban.
-Nem tudod?! - hüledezett Jane. - Xera, ez egy vadidegen!!! - ordította.
-Nem... nem az. Ő régen nagyon közel állt hozzám...
-Ezt nem hiszem el... ma tényleg nem kellett volna felkelnem! . siránkozott Michael.
-Régen mind a ketten itt éltünk. nekem 18. születésnapomon férjhez kellett mennem, mert csak így örökölhettem ezt a birodalmat. Viszont én Tyraelt szerettem. - a szavak úgy ömlöttek belőlem, mintha nem is én mondanám. - A szüleim Edgarhoz akartak feleségül adni. Így nem volt más választásom, hozzámentem. Egy nap arra ébredtem, hogy Edgar dúl-fúl, és a város lángokban áll. Tudtam, ez az én hibám. Megtudták, hogy még mindig viszonyom van az őrangyalommal. Ezt tiltotta a törvény. Az volt a gond, hogy az őrangyal és a védence nem kerülhet más kapcsolatba, csakis örző-védőbe. Így mi megszegtük a törvényt, és a város megszűnt. Eltemette önmagát. - ekkor egy csillogó könnycsepp gördült le az arcomon, és éreztem tettem súlyosságát.
-És veletek mi lett? - kérdezték barátaim kórusban.
-És mi hogy kerülünk a képbe? - kérdezte a fájdalomtól eltorzult fejjel Michael.
-Ti csak rossz helyen vagytok, rossz időben.
-Ja... Ez aztán pozitívan hat rám. - vinnyogott Michael.
-Mi meg... hát... én meghaltam.... szóval nem sok. - feleltem mosolyt erőltetve az arcomra.
-De hogy? Ez az egész olyan szomorú és kilátástalan. Mit tegyünk? - kérdezte végül Jane.
Ekkor megint megjelent Edgar.
-Őt kérdezd! - biccentettem Edgar felé. - Ő tette...
-Akkor köszi, inkább kihagyom.
-Ááááá! - üvöltött fel Michael. - Tűnjünk innen!
-Ne meneküljetek! Nem titeket akarlak. Nekem Mary kell! - szólt fagyos hangon Edgar. - Előbb utóbb úgyis sikerül végleg megölnöm téged! - fordult hozzám.
-Futás!Gyerünk!
Futottunk, karjaink között a törött lábú Michaellel, majd elbújtunk.
-Mary... ugyse tudsz előlem elbújni! Vagy az enyém vagy senki másé! Hallod Tyrael? Mary már 400 éve döntött... gondolom már tudod mindkettőtök sorsát.
-Előbb öllek meg téged, mint te minket! - gúnyolódott Tyrael. - Nézzél végig magadon! Mire elkapsz, darabjaira hull ez a szánalmas test.
-Mi lenne, ha nem játszanád a nagy fiút, hanem gyorsabban futnál?! - szólt epésen Michael.
-Ezt pont te mondod?!
Futottunk, ahogy csak a lábunk bírta. Jobbra kanyarodtunk, aztán balra, aztán egyenesen.. utána megint jobbra, balra a folyosók végén.
-Ott a kijárat! Sikerült!
-Csak érjünk el odáig...
Ekkor dörrenés szerű hang kíséretében beomlott a mennyezet.
-Kellett megszólalnunk! - szólt dühüsen Mike.
Én, Jane és Michael még ki tudtunk mászni, de Tyraelt visszahúzta Edgar, a folyosó pedig teljesen beomlott maga alá temetve Tyraelt és Edgart.
-Pedig már kezdtem megkedvelni! - szólt Mike.
-Én is - bökte ki végül Jane.
-Menjünk haza! - szóltam hátra nekik, miközben ballagtam a suli felé, szívemben a szomorú emlékekkel.
Vége
|