Andras
Én a szívemet adtam, neked ez mit sem ér,
Kezemet nyújtom feléd, odáig csak elér.
De ha nem kellek, lökj vissza a feledés múltjába,
Hogy belevesszek örökre a sötét homályba.
Maradsz a biztonság szobájában, egyszer kilépsz tán,
S majd észreveszed, hogy ki szeretett téged igazán.
Nem kell neked a lány, ki bizonytalan,
Meghalni kész lenne érted, s szeret majd téged holtodiglan.
Tudod, hogy ez a lány én vagyok,
Az életem, mióta elmentél, gyökeresen megváltozott.
Nekem nem kell ez a változás, szeretnélek visszakapni,
S életem végéig boldogságban melletted maradni.
De te távolodsz, az arcodat elmossák az árnyak,
Kiabálok, de a sötét befogja a számat.
Mint minden éjjel, érted esedezem az Úrnak,
Hogy a régmúlt tegnapból virradjon fel egy szebb holnap.
Mit is tehetnék egyedül, hisz semmim sincs,
Csak a szívem és a szám, más kincsem nincs.
A szívem megszakad, amivel annyira szerettelek,
A szám sem nyílik ki már, amivel csókoltalak, megnevettettelek.
Sosem fogom elfogadni azt, ami annyira fáj,
Hogy itt maradtam, egy másik lány miatt, ki elhagy talán.
Mert nem szeret annyira, amennyire én szeretlek téged,
Lelkem száll feléd, de miatta sosem ér el téged!!!
|