Egy érzés, most cserben hagy

Minden emberi, s ez sakkban tart.

Izzad a tenyerem, a szívem kalimpál,

Torkomban dobog, s csak suttogva beszél hozzám:

„Félsz, mi?” – súgja egy kis hang,

S gonosz kacaj követi, a félelem rettegve belém fagy.

Ki ez? Csak egy belső hang súgja fülembe egy szavakat?

A félelem mondja ezt, itt nem számít az akarat.

Hiába akarom, nem megy ki a fejemből,

Megragad, rettegésben tart, kiráz a hideg ettől az érzéstől.

A hátam borsódzik, remeg a kezem,

De csak bebeszélem magamnak, hogy félek szerintem.

Mégsem, valami közeledik, mi az? Miért?

Sok kérdésre várok választ, ezért nem értem a lényegét.

Egy árnyék közelít, a rémület bekerít,

Segítségért kiáltanék, de a szám nem nyílik.

Rémülten felsikítok, s felkelek, mert csak álmodtam,

Álom volt az egész, de álmomban meghaltam…

Folyik rólam a veríték, kapkodom a levegőt,

Soha nem álmodtam még ilyet ezelőtt.

Megtörténhet ez akárkivel, csak óvatosan a léptekkel,

Mert ha nem vigyázol, a félelem elnyel.

Magába zár, már nincs visszaút,

S végül a hatása alá kerülsz, s tőle megbolondulsz.

Mindenki átérezte, persze, hogy parás az egész,

De ha bátran szembeállsz félelmeiddel, nem olyan nehéz.

Csak ennyi kell, s eltűnik, de nem örökre,

Hisz mindig mástól fogsz félni, ez a sors börtöne.

Ha mindig szembe tudsz nézni a dolgokkal, hidd el nem végleg,

De a félelem eltűnik, s bátorság áll a helyébe.