Te vagy minden!
Te vagy a láng, mi fellobbantja lelkem,
Te vagy a lüktetés, ami hajtja szívem.
Te vagy a nap, mi bearanyozza minden napom.
Te vagy a titok, mamit féltek nagyon.
Már látom az utat, s el is indulok rajta,
De tévedés, hisz ez egy alagút útja…
Dehogy tévedés! Hisz a végén te vársz engem,
Mert te vagy a fény, s még nem vagy velem.
Rohanok, egyre csak szedem a lábaimat,
Sietek, hogy végre elérjelek, de egyre távolabb vagy!
Egyszer utolérlek, s nem engedlek el soha,
De akkor is közénk áll valaki, valami, s várni kell újra.
Talán ez jó játék, de nekem fáj,
Hisz itt vagy mellettem, s mégis várni kell, hogy rám találj!
Egyszer végre tényleg együtt leszünk, s majd egymásnak örülhetünk.
De akkor én végleg elérek az alagút végére, boldogságunk kevés lesz,
S meghalok tőle…
Nem akartam meghalni, mégis így történt,
Olyan jó volt, mert elértem életem értelmét.
Itt vagyok, s most csak rád gondolok,
A régi szép időkre, mikor veled voltam boldog!
Meghaltam, s miattad haltam,
Mert az ember nem lehet igazán boldog, csak ha meghal!
Míg éltem miattad fájt a szívem,
Most már meghaltam,
S érzelmeim fölött elszállt minden hatalmam!
|